Álmok völgyében

Lenn a völgyben, hol a táj a hegyek lábához simul,
és pajkos szellők vetnek bukfencet a selymes fűben.
Ott pihentem egyszer, mint megfáradt vándor,
s körbe lengett a hársfák édes illata.

Ölébe fogadott a természet, mint anya gyermekét,
álomba ringatott, homlokomra virág-csókot nyomott.
Fenn a vén Hold is letekerte aranysárga lámpását,
csak apró gyémánt szikrák ragyogtak.

Mellettem csobogott egy rohanó kis patak,
pillanatra megállt, elücsörgött a part kövein,
mesélt a jövőről, hogy egyszer nagy folyó lesz belőle,
és a tenger ölelő karjába talál nyugalmat.

Megzörrent a bokor, egy árva őz lépdelt ki riadtan,
meleg barna szemével rám nézett, már nem félt,
mellém heveredett, én betakartam,
lassan megnyugodott, valami különös fény csillant tekintetében.

….és jöttek sorba az árva állatok, mind mellettem pihent.
Különös éjjel, különös álma ez. Angyalok szárnyain csillogott
a békesség. Vér nem csurog ma már, fájdalom nem torzít arcokat,
a völgy most csendes, csak a langyos szél simogat.

De a hajnal, mintha muszáj volna, megfogta vállamat,
arcomra harmatcsókot nyomott, mert ébredni kell.
Már egyedül voltam. A fürge őz, s többi árva
eltűnt az éjszakával, de mellettem a takaró, még meleg volt.

Lenn a völgyben, hol a táj a hegyek lábához simul,
és pajkos szellők vetnek bukfencet a selymes fűben.
Ott pihentem egyszer, mint megfáradt vándor,
s körbe lengett a hársfák édes illata.