Az én bűnöm

„Még mindig te vagy a bűnöm”

Emlékszel még, hetvenhat telén,
Pécs utcáin szilveszter éjén,
én még félszeg voltam, te meg vad,
és már akkor tudtam: ebből baj lesz nagy.

A nyelved csípett, mint a paprika,
de valahogy mindig visszajöttem oda,
mert minden szúrás mögött lapult
az a mosoly, ami elcsábított.

Volt az a film… na, tudod melyik,
kicsit pirultunk, nevettünk is,
de fél szemmel egymást figyeltük inkább,
mint a képernyőn a nagyvilágot.

És egyszer csak közelebb húztalak,
mintha véletlen volna – de nem volt az,
mert benned akkor már ébredt valami,
amitől nekem is gyorsabb lett a ritmusom, ami.

Cipruson a fürdőkád túl kicsi volt kettőnknek,
de mi nem panaszkodtunk – sőt, örültünk ennek,
mert minden csepp víz csak kifolyt végül,
de mi ott maradtunk… túl közel egymáshoz, belül.

Aztán Jászapáti – egy teljesen átlagos nap,
zuhany alatt, mintha nem számítana a világ,
nevettünk, mert csúszott a padló,
de valahogy mindig egymásba kapaszkodtunk, na jó.

A strandon meg… hát, a piros bikini,
na azt nem felejti el senki,
én meg csak néztem, mint aki nem normális,
és büszkén mondtam: „igen, ez a nő az enyém máris.”

Most meg itt vagyunk – ötven év után,
te már nem csípsz annyira (csak néha, délután),
de én is bölcsebb lettem, állítólag,
bár rád nézve még mindig elvesztem pár dolgot.

Mert hiába telt el ennyi idő,
hiába lett minden kicsit „komolyabb” és „nyugodt”,
egy pillantásod még mindig elég,
és bennem megint húszéves a vendég.

Szóval ha ma rám mosolyogsz csendben,
ne lepődj meg, ha közelebb lépek hirtelen,
mert lehet, hogy ősz a hajam már,
de bennem még mindig ott az a régi nyár.

És tudod mit? Nem is akarom, hogy elmúljon,
mert te vagy az egyetlen „rosszaságom”,
ötven év után is ugyanaz a bűn:
hogy még mindig kívánlak… és örülök, hogy így van, külön.