A mi utunk

Vers 1)
Kettőezer tizenöt őszén történt,
Egy raktár zajában találkozott két szív csendben.
A sors akkor súgta a nevét: Viki,
És tudtam, hogy nélküled már nem lesz ugyanaz az élet, mint régen.
A napokból álmok lettek lassan,
A percekben jövőt láttam.
Két ember, két út – egy irány,
És megszületett egy „mi”, ami örökké tart talán.
(Refrén)
Ha elfáradnék, te vagy az erőm,
Ha eltévednék, te vagy az ég fölöttem.
A szívem mindig hozzád hazatalál,
Mert benned él minden álmom már.
Te vagy a múltam, a jelenem,
És minden holnapom veled létezem.
Bármit hoz az élet, bármi fáj,
Ha együtt vagyunk, nincs többé akadály.
(Vers 2)
Kettőezer tizenhét tavaszán
Megérkezett Zsófia, egy új világ hajnalán.
Kis kezeinkben tartottuk a csodát,
És akkor értettem meg, mi az igazi boldogság.
Kettőezer tizennyolc nyarán
Esküt tettünk, hogy egymást soha nem hagyjuk el talán.
És egy évvel később, május fényében
Dominik érkezett meg a szívünk közepébe.
(Refrén)
Ha elfáradnék, te vagy az erőm…
(Híd)
Kettőezer huszonegyben otthon született,
Falak között álmaink új életet nyertek.
És mikor kettőezer huszonhárom márciusában
Barbara érkezett, helyet talált a szívünk házában.
Most nehezebb az út, de kéz a kézben
Nem félünk semmitől, mert együtt létezünk.
A vihar elmúlik, a nap újra felragyog,
És tudom, hogy a szerelmünk örökké ott ragyog.
(Utolsó refrén – még romantikusabban)
Te vagy a csodám, a csendem, a dalom,
A nevem a szívedben, a szíved a dalomban.
Ha egyszer minden szó elfogyna már,
A szerelmünk akkor is hangosabban szól, mint bármi más.