Fekete a vörös után

Láttam álmomban egy tengert,
ahol a hullámok: démonaim.
Sebesen eveztem, hátha egyszer
elérhetem a túlpartot még.

Van-e part egyáltalán?
A visszhang mondja: messze jártam már
a démonaim tengerén –
a démonaim tengerén.

Önszántamból vízbe ugrom,
hátha most végre belefulladok.

Minden ég – bennem ég,
minden halott, ami él.
Nem a világ válik hamuvá,
hanem én… én… én…

Láttam álmomban egy királyságot,
ahol a paloták: démonaim.
A legsötétebb árnyékokban jártam,
koronám súlya én magam voltam én.

Hol vannak a birodalom falai?
Vannak-e egyáltalán?
Saját trónom alatt roskadok meg –
egy omladozó hazában.

Önszántamból saját hóhérom leszek,
hátha most végre sikerrel járok.

És nézd, ahogy minden ég!
Vagy talán csak te magad?

Ez a színe a szívednek:
korom a tűz után, fekete a vörös után...
halál a lángok után.
Ilyen, amikor minden leég –
vagy csak én válok hamuvá?

Minden ég – bennem ég,
minden halott, ami él.
Nem a világ válik hamuvá,
hanem én… én… én…

ÉGJ!
Ha nincs part, nincs fal, nincs ég,
ÉGJ!
A király is csak hamu még.

ÉGJ!
Démonaim trónján ülök én,
ÉGJ!
Nincs birodalom – csak a vég.