Mindennapok

Minden nap ugyanaz a színház.
Ugyanazok a szereplők,
ugyanazok a díszletek,
csak a maszkok változnak.
A mosolyok mögött üresség,
a hangos szavak mögött félelem,
a nagy ígéretek mögött semmi.

Pedig én itt állok
nézem, ahogy a színpadon táncolnak a hibák
ahogy a közönség tapsol a hazugságoknak,
ahogy a pénz diktálja a forgatókönyvet,
és én haragszom.

Mert én látom a repedéseket a falakon,
én hallom a suttogást a kulisszák mögött,
én érzem a szívszorító magányt a tömegben.

Szeretnék egy olyan világot,
ahol a szív igazságosabb, mint a pénz,
ahol a szeretet erősebb, mint a félelem,
ahol az ember, ember szemébe néz.

Tudom, ott kint, vannak még olyanok,
akik velem álmodnak, velem hisznek,
és egyszer tán a színpadon is új tánc kezdődik,
akkor az igaz ritmusok majd, a fényre visznek.