Mi vagyunk

Kétezer-huszonhárom februárjában ott álltunk a mi sarkunkon,
ahogy megláttalak, elszállt minden gondolatom.

„Úr Isten, most hogy nézek ki?” – futott át rajtam,
nagyot dobbant a szívem, zavarba jöttem, mintha a Sors húzott volna magához halkan.

A szívedbe íródtam, Te meg az enyémbe azóta rég,
Talán már tizenhét éves korom óta bennem él a kép.

Hozzád mennem mindig JÓ,
Tőled elválnom nagyon ROSSZ,
a világ legszebb csodája,
hogy mellettem alszol.

Hozzád mennem mindig JÓ,
Tőled elválnom nagyon ROSSZ,
minden utam Hozzád vezet,
ez a szerelem csak boldogságot hoz.

A Te szemeid… olyan szép nincs másnak, csak Neked,
ahogy rám nézel, Róma is örök lett veled.

Szeretlek minden nyelven, minden hangon, minden évben,
Tomim, Te vagy az én Felem, az én egyszerű és szent egységem.

Niká sze perimeno! Várlak, szeretlek, kísérlek.
Lásáte mi kántáre! Hadd énekeljek rólad, így teljes az élet.

Te vagy Márcselló és én Fráncseszka,
mint egy boldog olasz filmben.
Márcsellóm tudd, a Te Fráncseszkád nagyon szeret Téged.

Szívemben vagy azóta is, amióta először láttalak.
Minden mozdulatod őrzöm, ahogy szeretlek, az határtalan.

Mint két lélek, akik egyek, akik így születtek le ebben a világban,
úgy is alszunk el mindig, egymásba simulva lágyan.

S amit csak MI értünk: Szándzsiminyánó és Toszkána örök képe;
az érzés, a szenvedély, ami bennünk gyulladt, s mindezek szikrázó fénye.

O mio amore,
a mi útunk nem véletlen sodort össze,
a Sors írta így, hogy a Felem Te legyél,
és én, ha újra kellene választanom,
minden világban, minden időben
újra Téged kérnélek.

Szép lelked van, mely olyan csoda, amitől hazaérek,
és ahogy rám nevetsz, minden évforduló édenné lesz.

Szeretlek minden nyelven, szívem minden rezdülésében!
Tomi, Te vagy az én Felem — és maradsz is örökre, teljesen.

Toszkána, s már Róma is ÖRÖK, a mi sarkunk is örök,
és minden csókunk újra írja a kezdetet.

Az élet nevű filmben Márcselló és Fráncseszka kézen fogva mennek együtt tovább —
így lesz a mi történetünk is örökké,
örökké boldog,
örökké MI.