cailan bár

Belül ordítok, de senki se lát,
A hang bennem reked — mint egy végső kiáltás.
Bordáim feszülnek, tűz perzsel belül,
A démon nem alszik, csak csendben hevül.
Ez a földi kín — nem metafora, nem kép,
Lángokban élek, ahol minden szétég.
De ha mind elhagynak, ha nincs kiút már,
A romok fölött is megyek tovább.
Mert a fájdalom tanít — a sötétben élek,
De széttépem a láncot, ha szétszakadok is érte.
Nem maradok itt, hol a lelkem elvérzett,
A saját béklyóimból kitörök végleg.