Nem vagy már

Nem tudlak még elengedni, hogy is tehetném!
Hisz érzem hiányod, mely szívembe éles késsel vájja bele a múltunk apró boldog perceinek emlékét!
Hogy lehet kiűzni szívemből az érzést!
Ami boldoggá tett, azt feledni nem megy még!
Minden perc és óra nehezen, de múlik,
a valóságtól az elmém elbújik!
Visszavágyom abba a percbe, mikor még szerettél s karoddal átölelve nem eresztettél!
Mennyire hiányzik, nincsen rá jó szavam.
Az érzés elmondhatatlan!
Itt maradt egy űr, egy tátongó, mély árok,
belesajog testem, lelkem kiált most!
Gyere vissza hozzám csak egy pillanatra,
de ez a pillanat ne múljon el soha!
Tudom, őrültség, tudom, mindez álom,
nem akarsz már látni sem ezen a világon!
Elmúlt, ami volt, nem volt ez szerelem,
kitöröltél már a szívedből egészen!
Nem tudom, hogy lehet, s miért történt így,
de elengedni én nem tudlak még!
Bármit is mondtál, még akkor is, ha fájt,
nem tudlak gyűlölni, testem, szívem s a lelkem is csak rád vár!
Odavágyom vissza, hol átöleltél, ahol azt éreztem, hogy szerettél!
Mosolyogva néztem a szemedbe,
mikor otthagytalak, sírtam remegve!
Sötétségbe borult az ég alja,
de arcodat a hold megvilágította!
Fogtad a kezemet, éreztem, akarsz,
múló emlékfoszlány, ennyi, ami maradt!
Csókodat érzem még a nyakamon,
behunyom a szemem,
hol vagy most, nem tudom!
Nem jön már válasz, nincsenek szavak!
Annyira bíztam én, de te falat húztál magad köré!
Valóság voltál-e, vagy csak ábránd,
az elmém szüleménye!
Nem létezel te, csak én hoztalak létre?
Mint őszi napsütés a fák alatt!
Látni a fényt, de erejét nem érzed,
hiába vágyod, nem melegít fel!
Szürkületbe öltözik a táj, a nap nem süt rám!
Nem vagy már!