Rózsikámnak

Emlékparkban, Rózsikámmal.

A lombok suttogtak, mint régi dal, ahogy kezed kezemhez simulva hal. Rózsikám, tested meleg árnyék, szívemnek te vagy az örök ajándék.
A padon ülve, csókokban ringva, az idő megállt, nem sietett vissza. Bőröd illata, mint nyári mező, szemem tükrében örök ragyogó.
A hold fénye simogatta vállad, mint én, mikor átöleltelek halkan. Hetvenen túl, de bennünk a láng, mely nem huny ki, csak egyre szebb talán.
Most hiányod, mint hajnali köd, szívemen ül, s nem múlik ,örök. De tudom, jön még este, jön még fény, s újra együtt leszünk – Te meg én.