A vén cigány

A függöny lassan felgördül,
aranyrojtja végigsimítja a deszkát,
nincs díszlet, csak egy mikrofon,
s az öreg cigány középre csoszog,
homályos szemén az öröm könnye ragyog.

Fényes urak, kényes dámák a nézőtéren,
halk moraj fut végig és az ámulat.
-Ki ez a csóró fehér hajú vén varjú?
Olyan ismerős, a múltból toppant most ide?
Régi bálok fénye, átmulatott éjszakák emléke jött vele.

A nehéz kristálycsillár fénye lassan kialszik,
s fenn a színpadon mélyen meghajol a vén rajkó,
kopott hegedűjén a vonó lassan táncolni kezd,
sír, zokog minden dallam s csak játszik,
a csendet tépik a fájó hangok és a színpadon, egy csillag világít.

Néma csend a nézőtéren, a levegő vibrál,
nedves zsebkendőket markol most minden kéz,
megkopott frakkban, lábán gyűrött lakkcipő,
de lelke száll, mint fehér galamb a vihar torkában
és játszik olyan gyönyörrel, ahogy akkor, a régi bálban.

De egyszer csak véget ért a zene, földre hullt a szakadt vonó,
összerogyott a vén rajkó, a nézőtéren néma döbbenet,
az utolsó hangok még ott keringenek a fényes teremben,
de arcán halvány mosoly, szeme a távolba mered,
valahol messze a lelke, már új harmóniákat keres.