Gyönyörű fájdalom

Két évig láttalak minden reggeli fényben,
Te nevettél, én csendben vártam a véget.
Minden mosolyodban ott volt egy talán,
De én csak hallgattam… és hagytam, hogy elszállj.

Nem mertem mondani – azt hittem, ráér,
A szívem súgott, de a félelem túl nagy volt, és megfizettem az árért.

És mikor elmentél, már nem volt mit tenni,
Más világ lett a tiéd, én meg maradtam a régi.
Két év szerelem – szó nélkül, belül,
Aztán még két és fél, amíg lassan kihűlt.

Az arcod még bennem égett, mint egy forró nyári nap,
S hiába múlt az idő – én újra visszavártalak minden egyes nap.
De nem jött vissza semmi, csak az üres esték,
És minden kérdés, amit magamnak se mertem felteni rég.

Tudod, néha azt hittem, ha egyszer újra látnálak,
Minden hibámat kijavithatnam nálad.
De mikor megtörtént és újra előttem álltál,
Nem volt semmi különös és már más várt rád.

Most már nem te vagy az, akit vártam éveken át,
És én sem vagyok több, csak egy régi, elmosódott látomás.
Két évig szerettelek, kettő és fél évig nem tudtalak elengedni –
De legalább boldognak láttalak és végleg megtanultam elereszteni.

Két ismeretlen –
egykor egy lehetett volna…
de most már semmi.
Csak egy dal… egy régi emlék… és ennyi.