Mélyen a tenger vizében

Mélyen a tenger vizében

Tenger mélyén az átszűrődő fény határon túl,
Ördöghalak laknak, ábrázatuk olyan csúf,
szájukban tőrfogak lógnak, páncél pikkelyük,
mint torreádor pajzsa dülled ki szemük.

Ott, az örök sötétben, fénybogarak úsznak,
piciny lámpácskáik tüzes csíkot húznak,
de, mily átok ez a sötétben, hisz a vak is látja,
jönnek is a rút álatok, gyilkos vacsorára.

Óriás kalmárok lakják itt a vizet,
akit elkap hosszú karja, az életével fizet,
legendák születtek egy-egy gigászról,
Hajótörésről, tengerész halálról.

Roncsok nyugszanak, lenn a fenéken,
karcsú fregattok sorsukról mesélnek,
mert eltűntek akkor, sírjukat meglelték,
lettek halaknak, titkos menedék.

De jaj, mi történik, reng alul a föld,
pokol kapuja nyílik, tűzpalástot ölt,
szörnyű erejével az eget korbácsolja,
a part menti házakat, mind letarolja.

Cunami zúdul a környező világra,
futna a pórnép, bár tudja, hogy hiába,
hullámok hátán, most a halál lovagol,
harangok sírnak, a távolban, valahol.

Vége, a szelíddé lett víz zokogva fut vissza,
mocskát lerakta, most ártatlan és tiszta,
fénybogarak úsznak lenn a sötét homályba,
ragadozók gyűlnek, újra vacsorára.