Alma

A féreg


Mint gyümölcs mélyébe a féreg,
úgy bújt belém – lassan, de éget.
Előbb csak zöld volt, aztán vérpiros,
de belül már a hús hamis, romlott, rossz.


Ott van, ahol már nincs mit védenem,
csöndben rágja át a lényegem.
Nem sikolt, nem vág, csak lassan emészt –
s belőlem már csak ő beszél.


Értem én is – kívül fény, belül mocsok,
s egy hajnalon, mikor voltak holnapok,
lehulltam hangtalan, a fa se tartott,
csak nézett rám, mint holtat, akit elhagyott.


Ott van, ahol már nincs mit védenem,
csöndben rágja át a lényegem.
Nem sikolt, nem vág, csak lassan emészt –
s belőlem már csak ő beszél.

Madár csőrével tépte szét a testem,
idegen karma vitte szét a csendem.
Nem maradt más, csak árny, s némi héj,
a lelkem sír, de a világ csak nevet még.


És ott, a végben – csontra, húsra várva –
a féreg mászott elő diadallal a sárba.
Ő volt kezdet és ő lett a vég,
belőlem maradt: csak a vég.

Ott van, ahol már nincs mit védenem,
csöndben rágja át a lényegem.
Nem maradt hangom, nem maradt vér –
csak a féreg beszél. Csak a féreg él.