Balázs balladája

Balázs balladája – A sötét Veca
Balázs egy éjjel furcsa álmot látott,
Veca szemeiben titokzatos láng lobogott.
A nő nevetett, hívta suttogva:
„Gyere közelebb, Balázs, vár az utad most oda.”Balázs bódultan követte az árnyakat,
A folyosón a fények mind kihunytak.
Veca ott állt, karja kitárva,
De árnyéka hosszú volt, és a falakat átjárta.
Veca, te vagy az? Vagy egy rémálom ?”
Balázs hangja remegett, de nem volt visszaút többé.
A nő közelebb lépett, arca mosolygott,
De mosolya mögött valami sötét lakott.
Hirtelen berontott Tibi, a gyógytornász,
S reszketve kiáltott: „Balázs, ne menj, ez csapda, látsz?!
Veca már nem az, akit te ismersz,
Csak egy árnyék, mely az elmédbe telepszik meg.”
De Balázs nem hallgatott, előrébb lépett,
Veca karja hideg volt, akár az éjjelek.
„Velem maradsz örökké” – suttogta halkan,
És Balázs lelke eltűnt a sötét varázsban.
Ekkor Orsi lépett be, a részlegvezető,
A szeme könnyes, és a hangja megrendült.
„Balázs elment, Veca elragadta,
És a helyet örökre átjárta a halál árnya.”
Azóta a folyosó üres, csend uralja,
És aki Veca nevét említi, éjfélkor hallja:
Egy halk kacajt, egy suttogó nevet,
És érzi a hűvös érintést, mely véget nem ereszt.
A történet így szól, egy figyelmeztetés,
A szenvedély, ha túl sötét, örök büntetést ígér.
Balázs neve csak a falakon visszhangzik,
A Veca utáni vágy, mi örökké tart és nyugodni nem engedik.