Honvágy

Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,
Ott van az én falum, csendes völgy ölében.
Nagyvilág lármája oda el nem hallik,
Élnek a lakói csendesen, békében.
Járjak tengeren túl, hallom a harangját,
Világ végéről is szinte látva látom,
A mint elindítja lágy ezüstös hangját
S hívogat, csalogat: jer haza,barátom!
Óh de rég láttalak, fehér falu házak!
Óh de rég láttalak, kis falum határa!
Messze, messze tőled minden perc egy század,
Könnybe borul szemem neved hallatára.
A ház, hol születtem összeomlott régen,
Édes jó szüleim sírban porladoznak,
Mégis te vagy a legszebb a földkerekségen,
Gondjaim egyedül benned oszladoznak.
Földedből ne volna enyém talpalatnyi,
Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.
Jó szónál egyebet ha nem tudnál adni,
E szív te belőled el nem kívánkoznék.
Nem vágyakodom én világ pompájára,
Kedvesebb itt nékem egy szál réti virág;
S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,
Drágább a szívemnek, mint az egész világ.
Óh szép kicsi falum, csak már láthatnálak,
Hallanám közelről harangod csengését!
Óh te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,
Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!
Nincs itt maradásom nagyváros zajában,
Megyek már! Megyek már a nagy csendességedbe!
Nem szenved már szívem az ő nagy bajában–
Mintha csak indulna örök üdvösségbe!