Szürke szerda reggel bősz reménnyel telve tópart kopott fövenyére mint éhes vad léptem, sietve.
Felhő mögött kuncogott s arcát takarta a Nap, de a horgász otthonról hozott akarással, ajkába harap.
A felhők álmos szeméből néhány könnycsepp épp kezemre hullt míg a fű alatt békésen egy hangya csendben meglapult.
Talán a lehullt morzsákat várta, talán épp a horgászon kacagott, ki arról álmodott az éjjel, hogy a parton ül, s nagy halat fogott.
Vékony hullámok szaladtak, a tó tükrén botlott az idő, nád karcsú derekán, szivárvány szárnyát próbálta egy szitakötő.
Csak ültem a parton, a reggelre telepedett a délelőtt de a kapásjelző, konok makacssággal maga köré csendből hallót szőtt.
A Nap is kidugta arcát, fény mosolyában apró káröröm hisz látta az izzó bestia ma a halfogáshoz semmi közöm.
Magamba átkoztam az éjjelt, hogy álmommal csúful rászedett, de nevettem magamon, mint csörgőt rázó kisgyerek, s látni véltem a víz alatt egy vagány ponty ép rám nevet.