Nagyon nyugodt peca

Nagyon nyugodt peca

Szürke szerda reggel
bősz reménnyel telve
tópart kopott fövenyére
mint éhes vad léptem, sietve.

Felhő mögött kuncogott
s arcát takarta a Nap,
de a horgász otthonról
hozott akarással, ajkába harap.

A felhők álmos szeméből
néhány könnycsepp épp kezemre hullt
míg a fű alatt békésen
egy hangya csendben meglapult.

Talán a lehullt morzsákat várta,
talán épp a horgászon kacagott,
ki arról álmodott az éjjel,
hogy a parton ül, s nagy halat fogott.

Vékony hullámok szaladtak,
a tó tükrén botlott az idő,
nád karcsú derekán, szivárvány
szárnyát próbálta egy szitakötő.

Csak ültem a parton,
a reggelre telepedett a délelőtt
de a kapásjelző, konok makacssággal
maga köré csendből hallót szőtt.

A Nap is kidugta arcát,
fény mosolyában apró káröröm
hisz látta az izzó bestia
ma a halfogáshoz semmi közöm.

Magamba átkoztam az éjjelt,
hogy álmommal csúful rászedett,
de nevettem magamon,
mint csörgőt rázó kisgyerek,
s látni véltem a víz alatt
egy vagány ponty ép rám nevet.