Pogányságom története

Sárban álltunk, őszi szélben,
gyermekkézben tört a csutka,
pap házánál fagyott a fényben,
nem jutott szó, se ruha.

És mama szólt: „Karácsonyt ne érje meg,
ne éljen úgy, ki csak nevetett.
Az éhség nem vár, az átok ég,
pogányságom története ennyit kér.”

Kenyér helyett csak hitet adtak,
„Isten fizesse meg” – így szólt, s nevetett.
Mama átka az égre szállt,
s a hó már temette a pap álmát.

És mama szólt: „Karácsonyt ne érje meg,
ne éljen úgy, ki csak nevetett.
Az éhség nem vár, az átok ég,
pogányságom története ennyit kér.”

De a szóban rejlik súly és vér,
a nyelv, ha vág, nem kérdez, mit miért.
Átokból imádság lett a vég,
csendben hordjuk tovább a sors terhét.

És mama szólt: „Karácsonyt ne érje meg,
ne éljen úgy, ki csak nevetett.
Az éhség nem vár, az átok ég,
pogányságom története ennyit kér.”