Új folyó mi átölel

Látod kedves, most megint süt a nap,
a viharok tépte sebek lassan beforrnak.
Gyógyír rajta bársonyölelésed,
s mi fényt von köré, csengő nevetésed.

Most csak ölelni szeretnélek, becézni, mint senki mást,
inni szavad, mint tisztavizű hűs forrást.
A rét virágait érezni hófehér bőrödön,
várni jöttödet, mint aki végleg szívedbe költözött.

De félek, hogy újra rám szakad az ég,
minden tüzes nyila belém mar, mint rég,
hisz a múlt bánata még az utat szegélyezi,
talán ez a szép folyó most messze elviszi.

Mert, mint tiszta folyó simogat a szerelem,
csacsogó hullámai beszélnek velem,
olyan kedvesen, ahogy egyszer régen,
akkor is sodort magával és nem féltem.

Minden út nehéz, jól tudom, de egyszer véget ér,
s a tiszta folyón az a kishajó végre révbe ér,
bár viharok téphetik a gyenge vitorlást mielőtt,
elérné a boldogító, nyugodt kikötőt.

De most félek, hogy a folyó útját állják erős torlaszok,
sziklák, morózus hegyek, veszélyek, miket még nem láthatok.
mert bennem megszólal újra egy hang,
vészjóslóan, mint vihart jelző, vadul kongó harang.

Mikor a szelíd hullámok széttépik a gátat,
elsöpörnek érzéseket, szívből fakadó vágyat
és temetni kell újra, mert a kishajó elsüllyedt megint,
hiába élünk saját törvényünk szerint.

Mégis, hiszek, mert hinnem kell, hogy ez most örök,
és a végtelen időben nem lesz a szív megint törött,
fény lesz, és benne ragyogunk ketten,
tudni fogom, hogy érted mindent megtettem.

Az a szép folyó, majd csendesen ringat,
s hajónk egymás mellet a kikötőbe juthat,
és ölébe emel, mint árva gyermekét,
majd csókpecsét zárja be könnyező szemét.