Zuhanok, szárnyaim elfáradtak már. Nyújtozkodom, segítő kezet keresek de csak a levegőt markolóm tovább. Repülnek én ha tudnék de senki nem segít. Egy ember is csak ennyit tehet. Próbálom látni a reményt és soha nem adni fel, de a remény elhal én pedig újra elesem. Remény volt az vagy tán kétségbeesett álom? Már magam sem tudom. Hiába állok fel és futok tovább, a sötétben nem látok semmit. Érzem hogy haladok de tán csak egy helyben futok, csábít a szabadság de csak az ismeretlen vég nyújtja felém kezét. Oly sok ideje érzem a gyötrő kínt, a növekvő magányt. Az üresség bennem egyre tágul bár már fogytán a hely, szabadulni akarok de nem látok kiutat. Gyáva vagyok tán és én magam vagyok saját kínzóm vagy fent az égiek gyűlőlnek ennyire, már magam sem tudom. Hiszek a gyógyulásban, reménykedek benne mégis úgy érzem visszafele haladok. A gödör mit magamnak ástam egyre csak mélyebb. Mászok s látom merre van a kiút ám mikor elérném visszalöknek. Érzem, megérteni senki sem tud igazán. Néha felsegítenek a rögös úton néha maguk taszítanak le. Ez az ördögi kör sosem szakad meg, újra és újra felállok de az én erőm is véges. Ki tudja meddig tart még ki? Én biztosan nem. Talán már közel a vége