Dalszöveg
Szilvi… te mindig ott voltál,
csendben, mikor én hangos voltam.
Én meg poénnak hívtam mindazt,
ami neked néha túl sok volt, tudom.
Mindig piszkáltalak, „csak vicc”, mondtam,
de a vicc néha szúr, mint a kés.
És én túl sokszor lettem a bajod,
mert bátyként könnyebb volt keménynek lenni… kevésbé ész.
Bocsáss meg, ha kicsi voltam fejben,
mikor már nagy volt a szerepem.
Nem vigyáztam rád úgy, ahogy kellett…
pedig te voltál a szívemben a helyem.
Szilvikém, én voltam a rossz poén,
aki mindig túl messzire ment.
A sütiből se felet adtam — csak a negyedet,
a többi az enyém volt… és ez mennyit elvett.
Most meg itt állok, és visszaadnám mind,
csak egy percet, egy ölelést, egy jelet.
Bátyád vagyok… csak sokszor nem úgy,
ahogy megérdemelted.
Emlékszem, ahogy néztél rám,
mikor megint cseszegettelek valamiért.
Te lenyelted, mert húg voltál,
én meg azt hittem, ez így rendben… ezért.
Pedig te is ember vagy, Szilvi,
szíved van, ami könnyen reped.
És én, a nagy okos báty,
nem figyeltem… csak nyertem, de vesztettem.
Ha visszamennék, annyit mondanék:
„Szilvi, ne haragudj, én rontottam el.”
És nem a negyedet adnám…
hanem az egészet.
Mert nem sütit vettem el,
hanem pillanatokat — és a csendet.
Szilvikém, én voltam a rossz poén,
aki mindig túl messzire ment.
A sütiből se felet adtam — csak a negyedet,
a többi az enyém volt… és ez mennyit elvett.
Most meg itt állok, és visszaadnám mind,
csak egy percet, egy ölelést, egy jelet.
Bátyád vagyok… csak sokszor nem úgy,
ahogy megérdemelted.
Ha egyszer megbocsátasz, megígérem: többé nem bántalak — csak vigyázok rád.