Petra

pörög a lánc, gurul a bike, nyárszag a levegőben,
egy csaj megjelenik előttem, mint valami titkos előjel.
Rápillantok, vibe: oké, de ő tolja a “nem, haver” arcot,
lepattint elsőre, mintha én lennék a random arc a rajtból.

De én kitartok, nem adom fel, mert érzem, hogy klikkel a rezgés,
lassan nyílik a fala, mint egy locked ajtó—kell egy kis edzés.
Aztán mondja: “jó, oké, találkozzunk”, és innentől flow lett,
kocsikázás éjjelente, csillagok, és félig elcsúszott mondatok közt nőtt meg a respect.

Telnek a hónapok, már nem csak egy story vagyunk, hanem valami több,
közös nevetések, random hülyeségek, amiket senki más nem ért, csak mi kettőnk.
Aztán a nagy trip: Balaton, nyár végi napfény,
a parton fekszem bealudva, ő meg élvezi, ahogy égeti a bőrét a napfény.

Visszafelé Pesten még beugrunk egy pékségbe,
meglepem valamivel, amit rég akart, még ha az utolsó pénzem is égne.
Nem számít, mert látni akarom mosolyogni – az a fajta glow, amit nem kapsz boltban,
mindig mellette voltam, ha jött a baj, nem futottam el, ott álltam frontban.

És haver… sokat nevettünk, mint két hülyegyerek a világ ellen,
ő néha bosszantott, én néha túlzásba vittem, de valahogy mindig egy helyre estünk be.
Ez a történet rólunk szól, két út, ami végül egy csíkba fordult,
csak egy bicikli kellett hozzá… meg egy csaj, aki lepattintott, aztán mégis velem maradt fullra.