Napszemüveg mögé rejtem a zokogást, fáj, hogy muszáj. Embereket keresve emberek elől bújok a tömegbe, Arcomon szemem a hang, Tóduló könnyem helyettetek hull, sok apró lélekharang - Süss perzselj napsugár! Fekete volt a tél, Sötét a nyár. Égesd párává könnyemet, madarak, fonjátok be kuszált hajamat! Ettől majd arcomból kacagás robban, felhőkig, égig, vagy elér a szívig, vagy mint egy szélkapta sárkány, valahol fennakad.