Egyedül

Mikor a szélre fogod könnyedet,
s félsz letörölni,
féled, hogy meglássák mások,
szaladnál az esőre,
mert esőben sírni jó,
de ott nem várnak barátok.

Nem vár senki,
harcot vívsz, egyedül,
az út is göröngyös,
elbotlasz végül,
kéz nem nyúl feléd,
pedig várod,
átsétál rajtad
a tegnapi barátod,
és te nem veszed észre,
vagy csak nem akarod.

Ember erdőbe sétálsz,
mégis magányos vagy,
vennél örömöt a tányérról,
de a sors éhezni hagy,
innál édes bort,
mert szomjad olthatatlan,
várod a vigaszt,
de a ma, még vigasztalan.

Különös világ ez,
mintha beszürkülnének a színek,
kanyarogna az út,
és szétfutnának a sínek,
mik páratlanul,
körbe- körbe futnak,
új állomásra a szerelvény,
így sohasem juthat.

Mégis, ne bánd, ha így van,
lépj túl magadon,
ne vedd magadra,
ha nem állhatsz a fényes oldalon,
maradj árnyékban,
ott nem veszik észre,
hogy könny lett a bánat fájó verejtéke.