Megfognám a kezedet, ha egyedül éreznéd magad, rögös úton botorkálnál vakon, vagy ha könnyes szemekkel a csorgó esőben magányosan ülnél egy elhagyott padon.
Úgy szorítanám, hogy biztos legyél bennem, rám bízva nehéz terhedet, lelked, lelkem vállára borulna, s látnánk az út néma kövein elfolyó égi permetet.
Megfognám a kezedet, nem törődve vele, ha piszkos, ha csak üres semmit markol, ha ígérettől tömött zsebedbe már nem fér több, s homlokodra a közöny jelet karcol.
Úgy fognám a kezed, mintha a Nap karolna át, és a magányos pad megtelne élettel, addig fognám míg benned életre keltenéd magad.