Nyár volt. Hűsítő eső mosolygós cseppjei csillogtak, és a kivirágzott arcok barázdáiban, végre öröm kalászt arattak.
Ernyő alatt figyeltem, hogy rohan az utca, mennyi elrontott lépés törik meg, a sok fényes tócsa hullámzó tükrében a lobbanó percek napsugarat fürösztenek.
Ott álltál előttem, mint ázott kis veréb, karton ruhád kertjében apró patak csordogált, szemed kékjén felhő fodra táncolt, s a remény ajkáról egy apró sóhaj messze szállt.
Megfogtam kezedet, úgy símúlt kezembe, mint bíborbrokát, mint ringó délibáb, mert hinnem oly nehéz, hogy annyi magányos év után színes ruhába öltöztet ez a nyár.
Azóta is fogom a kezed, pedig már fehér tincseket festett hajunkba az idő, és a közelgő őszben a fogyó évek keresztje egyszer biztosan a sírunkra dől.