Régi képeket nézek, egy szőke kisgyerek szomorú, mert elvették játékát, szemében angyali könnykoszorú.
Úgy lengi körbe a bánat, úgy teríti rá fátylát, mikor a rügyező hatvanas évek, fekete fehéren bontsa ki szirmát.
Az a szomorúság talán, azóta is bennem él, örök tűzével, valami erős kapocs köti hozzám, belém vésődve az élet véres betűjével.
Bennem örök kérdés a miért, bennem örök imát dobog a szív, szárnyatlan angyalok között, a lélek örök harcot vív.
A kisgyerek azóta is szomorú, pedig már hosszú utat bejárt, bár maga előtt görgeti az idő, de egyszer jön valaki, ki így szól, végállomás, a jegyed lejárt.