A test magától mozdul, nincs jelen, mint árny, ha napra lép – de színtelen. A szoba csendje rám simul, beteg, nem ad vigaszt, csak hallgat: eltemet. A múlt sötét, már árnya sincs talán, csak ott ragadt, mint folt az ablakán. A gondolat se formál mondatot, a szó megáll, ahogy kimondatott. Nem fáj. Nem éget. Csak hiány maradt, mint víz helyén a meder, hol szalad a semmi le – de nincs is már hova. Vérem dobol, vagy csak a lét zaja. És néha úgy tűnik, hogy még vagyok – Hátranézek, és nincsenek nyomok.