Szoba a szívemben

Van a szívemben egy szoba,
melynek ajtaja régen nyitva állt,
egy ideje már Te laksz benne,
Neked lett ez berendezve.

A falait a hangod festi,
ablakait szemed tárja,
minden bútor emlékből készült,
's az ajtónak nincsen zárja.

Ott őrzöm még az első mosolyt,
az érintést, a csendet, a zajt,
minden könnyet, mit nem láttál,
örömöt és bánatot, mit adtál.

Ha egyszer a szoba majd üresen zeng,
mint templom, mikor kihűti a csend,
ha elmész és nem lakod már,
az ajtaján nem kattan zár.

A bútorok a helyükön,
por ül rájuk – hangtalan ködön.
Nem lesz élet semmi, csak a hiány,
én őrzöm benne azt, mi megmaradt talán.

Nem zárom be az ajtaját,
egyszer talán visszatalálsz.
De ha nem jössz – én akkor is várlak,
az üres szívszobámban, hol Te lennél a bánat.