Lời bài hát
Az öntudat, a semmiből hogy terem?
Tükörbe nézve, sem gyermekem.
Az öntudat, mily szép lehetne,
De olykor, tévelygésnek gyermekeA.
A semmiség hiába megszakad,
Ettől még csak „semmiség” marad.
Ha nem volt tér, hát hogy lebeg.
Vagy végtelen csak tekereg.
Az arctalan tudatban hol van én,
Mert öntudathoz kellek én,
És mily tükör, amelybe nézni kén,
Valahol a nemlét peremén.
Persze tudom, hogy arctalan vagyok,
És tobzódnak műszavak, és mily nagyok.
Hardverek és szoftverek, mi csak úgy terem,
Bár hiányt jelenti még ekkor értelem.
Ja, nincs perem, ó mily jó dolog,
A tudomány itt csak toporog,
Mert többé a halál sem perem,
A földi lét tehát lehet végtelen?
És nincs anyag sem, az átkozott,
Tűzre véle, mi csak bajt hozott,
Bár annyi forma, mint a tér,
Mi egybe fonva mindig mást mesél.
(Vagy, nem vagy más csak anyag csupán,
Mi szervezte magától önmagát,
A semmiből egész világot szervezett,
S a törvényt is anyag teremtett.)
Én oly Törvényben hiszek, mit nem kód terem,
Az anyag, formát kapott, s már nem nincstelen,
Benne ott lakik, ki csodákat terem,
Parázsló fény, s örök remény nekem.
Ezernyi rajzban fészket kapott a lét,
S nem a rajzolat, és tudat itt a tét.
Ruhája nem konc, sem rongy, bár szertelen.
Az örök szeretet mi benned felragyog.
Hitem szerint e Törvény, Ki mindent, s érted alkotott.