Eocén

még hány eocénrojt papucsban szaladsz, konyhakőkockáira ragadtak apró lábnyomaid kilincs, amit alig érsz fel elfolyó ablak, amin csak kinézel jön -e már valaki, csönd a csengőd poharad alja nedves vízkarika remeg meg
még hány eocénneonfény mögött feltörlöm az árnyakat fújt hasak kikelnek, az újszülött izgalmas, elrajtol majd
itt hal, a tükör mögé szorítva bal hal, jobb hal hal etetés, hogy az évek híznak halál nevetést fölszívnak

csontdara napokra gyújtom világom, vakságom zsebre vágom hadd lássanak kigombolt fejembe néznek, zizegnek kalapolásaim, kapálásaim villanydrótra sodrom magam fusson bennem  jel kapcsolj fel
túlexponált emlékezet, hibát vét kilendül és elviszi a lendület meghámozhatnám, de újra azt hinném róla, csak magam hangja tudom, azóta, hogy varangyra csókoltat élet, élet vizek
szemben, megfagyva belefagyva