Talán mégis megbolondulok

**Cím: Sötét Anyag**

**Versszak 1**
Nem tart fogva már a sötét anyag, utánam, csak a csend rohan tovább,
a házak ablakában elalszik a zaj, és mindent elfelejt, ami valaha volt már.

Az út szélén a lámpák szemét lesütik, a tegnap árnya a járdán szétfolyik,
a zsebemben maradt pár halott szívverés, mint be nem dobott, összegyűrt levél.

**Refrén**
Talán mégis megbolondulok, ha így beszél hozzám a csönd,
ha minden mozdulat mögött összeomlik majd a föld.
Ha nincs már súlya semminek, csak lebegünk a semmiben,
talán mégis megbolondulok,

**Versszak 2**
A gondolatok, mint fekete madarak, köröznek fölöttem, nem találnak haza,
egy percre elhiszem, hogy újra kezdem, de közben a múlt…

a múlt az marad

Kihűlt kávé a konyhaasztalon, magamnak hagyott félmondatokon átlépek,
mintha nem is én írtam volna, mintha más élne a bőröm alatt.

**Refrén**
Talán mégis megbolondulok, ha így beszél hozzám a csönd,
ha minden mozdulat mögött összeomlik a föld.
Ha nincs már súlya semminek, csak lebegünk a semmiben,
talán mégis megbolondulok, de legalább azt veled képzelem.

**Híd**
Nem tart fogva már a sötét anyag, csak az emlék húz vissza, mint egy gravitáció,
egy név, egy arc, egy régi állomás, ahol mindig késik a megváltó gyors vonat.

Ha elengednélek, talán én is könnyebb lennék, feloldódnék végre ebben a néma útban,
de minden csillag a neved suttogja, és félek, ha elfelejtem, végképp eltűnök.

**Refrén**
Talán mégis megbolondulok,
ha így beszél hozzám a csönd,
ha minden mozdulat mögött összeomlik majd a föld.
Ha nincs már súlya semminek,
csak lebegünk a semmiben,
talán mégis megbolondulok,
de legalább veled képzelem.

**Lezárás**
De nem tart fogva már a sötét anyag,
utánam csak a csend rohan tovább,
ha végül mégis szétesek,
majd szétoszt a világ.
Talán megis megbolondulok,
és ott kezdek élni,
ahol már nem fáj tovább.