Lời bài hát
Tudod… néha úgy érzem, mintha belém költöztél volna,
ott maradnál egy pontban, ahol senki más nem ér el.
És mégis — amikor kellene, mindig üres marad a helyed.
Fáj, hogy a jó csak addig tart, amíg hozzám hajolsz,
amíg érzem a leheleted a nyakamon,
és elhiszem, hogy ez valódi lehet.
Aztán felébredek,
és megint csak magammal találkozom.
Mindig jön valami, ami szétszakít,
egy emlék, egy mondat, a hiányod mozdulata,
és én előre félek —
még akkor is, ha a testedre gondolok,
arra, ahogy éjjel nem menekülünk el egymás elől.
A rossz legalább őszinte:
olyan, mint egy hideg, üres lakás.
Tudom, hol fáj benne minden perc,
és ez a megszokás az, ami még mindig rám zár.
Amikor kedved van, felbukkansz,
de csak este találkozunk — mintha nappal tiltott lennék.
Autózunk a város peremén, az éjszaka ráhajol az ablakokra,
és az érintésedben ott van minden, amit senkinek sem mondunk el.
A testünk beszél előbb, mint a szavaink,
s amit nem vallunk be nappal,
az éj sötétjében egymásból isszuk ki.
Titok vagyok neked, és te is titok vagy nekem —
mégis, a tested ismerősebb, mint bármely kimondott ígéret.
Miért hívsz, ha nem jössz velem végig?
Miért fogod meg a kezem, ha az első kanyarban elengeded?
Mondd, miért mutatsz utat, amit járni kéne,
ha a végén úgyis egyedül megyek
haza a semmibe?
Veled egy pillanatra elhiszem, hogy létezhet más,
hogy nem csak az árnyék vagyok, hanem a fény is bennem ég.
De mire megindulnék, már nem vagy ott,
csak a csend marad, meg az út, ami visszavisz a régi sötétbe.
Olyan könnyű eltűnnöd,
és én olyan nehezen felejtelek.
Minden lépésem hozzád vinne,
de én visszaesem oda, amit gyűlölök, és mégis ismerek.
És titok marad minden: a pillanat, a csók, az éjféli ígéret,
az út, amin rohantunk, hogy ne kelljen kimondani, kik vagyunk.
Te csak éjjel vállalsz, én meg nappal várlak,
de minden hajnallal újra elveszítelek.
Miért hívsz, ha nem jössz velem végig?
Miért fogod meg a kezem, ha az első kanyarban elengeded?
Mondd, miért mutatsz utat, amit járni kéne,
ha a végén úgyis egyedül megyek
haza a semmibe?
Talán egyszer eltévedek —
nem találok vissza oda, ami bánt.
Talán egyszer nem leszek többé az,
aki fél a jótól, és hozzád rohan hátraarc után.
Miért hívsz, ha nem jössz velem végig?
Miért ígérsz fényt, ha mindig éjjelre engedsz el?
Mondd, minek mutatsz utat, ha a végén csak én vagyok,
aki megint egyedül megy
haza a semmibe.