AZ EMLÉKEK EREJE

Nehezen viselem a súlyos terhemet,
A gondolat naponta meggyötör.
Fájdalom üldözi megsebzett lelkemet,
A kín súlya lassacskán összetör.

Lelkemre települt a magány keserve,
Mint a póknak hálója, csapdaként.
Rabul ejtett engem magához kötözve,
Asszony nélkül magányos férfiként.

A csend az úr, csak csend ölelget engem,
Kísérget mindig, mint az árnyék szokta fényt.
Ha nincs mosoly és nincs ki rád nevet,
Magány a társad , magányos így a lét.

Rabság hálójából kitörni szeretnék,
Az emlékek talán segítenek.
A múlt képeiből sok szépet keresnék,
Szeretet lángjai engem hevítenek.

Az emlékek élnek és engem is éltetnek,
A magány erejét ők megtörik.
A régmúlt meséi mindent jelentenek,
Mert szeretet melegét ők őrzik.

Homokóra szemcsék hiába peregnek,
Az emlékek bennünk élnek végig.
Lelkünkben emlékek akkor is lebegnek,
Ha egyikünk eljutott a sírig.