Ma is hiába várt

Csak egy lány, az utcán álldogál,
csizmája sarka csámpásra kopott,
de lehet, hogy már így kapta.
Kabátjában, szelek randevúznak,
fején kötött sapka, valaha fehér volt.

Csak állt, szemében könny csillant,
ajkát lilára festette a hideg,
sápadt kezében csutka babája,
apától kapta, most ez minden kincse,
meg szívében a szeretet.

Csak várt, néha letörölte könnyeit,
mögötte a nagy tölgyfaajtó bezárult.
Rácsos ablakok tükrén megcsillant a fény,
a késői Nap, vöröslő sugara.
Mégis, hideg volt, mint a tél fagyos csókja.

Pedig, megígérte, hogy jön. Múltkor is hiába várta.
Gyűrött levelet vett elő zsebéből,
kusza betűk formáztak, szavakat, mondatokat,
egy apró folt, talán egy elmaszatol könnycsepp,
még árad belőle az intézet dohos illata.

Lassú léptekkel lopakodik az este.
Egyre sűrűbben gurultak a gyöngyök szeméből,
arcára kottázva a bánat dallamát.
Lassan szállingózni kezdett a hó
belepve egy álom szétfoszló lábnyomát.

Apa nem jött ma sem el.
Visszaballag az intézet átkozott falai közé.
Ócska vaságyon ringatja álomba a zokogás.
Régi képek csodáit szövi az éjszaka,
és megnyugszik szívében a zakatolás.