Mikor leírtad

Mikor leírtad azt, hogy szeretsz engem,
valami fény gyúlt halkan idebennem.
Egyetlen szó volt, mégis annyit adott,
azóta is őrzöm minden mondatod.

Hiányzol úgy, hogy néha szinte fáj,
hiányzik belőled minden kis parány.
A hangod, a lényed, ahogy rám nevetsz,
és minden apróság, amitől te vagy te nekem.

Hiányzik bőröd ismerős melege,
az illatod, mely úgy bújik szívembe,
a csókod íze, két karod ölelése,
hogy hozzád simuljak, egészen közel végre.

Fáj, hogy dolgozol, és nincs megállás,
hogy minden napod újabb rohanás.
Fáj, hogy pihennél, mégsem jut idő,
s én nem lehetek melletted erőt adó erő.

Úgy húználak most csendesen magamhoz,
hogy ne kelljen szólnod semmi fájdalomhoz.
Csak hunyd le szemed, pihenj meg énvelem,
s egy kis időre ne bántson semmi sem.

És várom azt a régen vágyott napot,
amikor végre újra megláthatlak ott.
Bár félek is tőle — furcsa lesz talán,
hogy egyszer csak valóban ott állsz majd előttem már.

Talán csak nézlek, s nem találok szavakat,
mert négy hónap hiánya bennem megszakad.
Majd hozzád érek, hogy végre elhiggyem:
nem álmodlak többé — tényleg itt vagy velem.

Mert őrült módon hiányzik egész lényed,
minden, ami te vagy, minden apró részed.
És bár a távolság most még közénk hajol,
a szívem ugyanúgy, ugyanoda válaszol.

Arra az egy szóra, mely bennem megmaradt,
amelytől egy pillanatra megállt bennem a zaj:
hogy szeretsz engem — s bár messze vagy nagyon,
én is szeretlek. Egyre jobban. Nagyon.