Apró mozdulat

Két jó barát, a macskafiú s a cicalány,
Együtt pihentek a nyár utolsó néhány napján.
Fenséges vacsora után a kanapéra dőltek,
S a csöndben a vágyak lassan testet öltöttek.
Nem szóltak semmit, csak simultak szépen,
Egymás mellé kuckóztak a meleg sötétben.
Suttogás helyett a testük beszélt halkan,
Összesimultak puhán, mint egy nyári dalban.

Ám mikor az álom már a szemükre szállt volna,
Egy tiltott tájra tévedt a kandúr mancsa.
Nem egy kósza érintés volt, nem is csak súrolta,
Teljes tenyérrel borult rá a formás cicahalomra.
Nem markolta durván, csak egy másodpercig tartotta,
Miközben fülében két szív dobbanását hallotta.

Nem fogva tartottalak,
csak marasztalt a tenyerem.
Ő fejezte ki helyettem,
amit kimondani nem mertem.

Zavarba jött a kandúr, hisz úriember ő,
Ilyesmit nem tehet egy gáláns tekergő!
Maga sem értette, hogy tehette,
Hogy tekintete helyett ezúttal oda a kezét tette.

A cicalány nem karmolt, de a határt meghúzta,
A dús, meleg idomokat más takaró alá dugta.
Nem váltottak át vad, buja éjszakára,
Ki-ki a maga ágyában maradt magára.

Nem fogva tartottalak,
csak marasztalt a tenyerem.
Ő fejezte ki helyettem,
amit kimondani nem mertem.

Másnap a lány szemében huncut szikra égett,
Felidézte a pajkos, éjszakai merényletet.
„Tapír!” – suttogta lágyan, a fiút hergelve,
Ki kéretlenül, s jóízűen taperolt a keblekre.

A macskafiú csak nézett zavartan,
A cicalány pedig nevetett halkan:
„Ezt nem úszod meg, te pajkos kandúr,
Mától a neved bizony: Tapír úr!

Nem fogva tartottalak,
csak marasztalt a tenyerem.
Ő fejezte ki helyettem,
amit kimondani nem mertem.

Nem fogva tartottalak,
csak marasztalt a tenyerem.
Ő fejezte ki helyettem,
amit kimondani nem mertem.

Így lett egy nyaralásból egy csintalan emlék,
S ha a macskafiú netán újra túl merész,
A cicalány csak ennyit mond majd: „Tapírom! Elég!"