Néma Falak

Megint ugyanaz a szoba vár,
ugyanaz a csend beszél tovább.
A falak is jobban ismernek,
mint azok, akik mellettem mentek el.



Annyi ember között is egyedül,
mosolygok, de belül minden kihűl.
A szívem rég nem talál haza,
csak bolyong a saját árnyai alatt.

Az éjszakák hosszabbak lettek,
a percek rám nehezednek.
Hiába keresem önmagam,
már a tükör sem mondja, ki vagyok.



Mondd, miért érzem azt, hogy senki sem hall?
Hiába kiáltok, csak visszhang marad.
Annyi könny hullt már a padlóra,
mégsem lett könnyebb a lelkem súlya.

A magány leül mellém minden este,
csendben figyel, nem kérdez semmit se.
Csak azt súgja újra és újra nekem:
"Ma sem talált rád senki odabent."



A telefonom némán pihen,
nincs egy üzenet, ami átölel.
Kint zajlik tovább az egész világ,
bennem viszont megállt az idő már.

Elfáradtam erősnek látszani,
minden nap ugyanúgy felállni.
Annyi érzés maradt bennem bent,
hogy lassan a csend beszél helyettem.



Mondd, miért érzem azt, hogy senki sem hall?
Hiába kiáltok, csak visszhang marad.
Annyi könny hullt már a padlóra,
mégsem lett könnyebb a lelkem súlya.

A magány leül mellém minden este,
csendben figyel, nem kérdez semmit se.
Csak azt súgja újra és újra nekem:
"Holnap is ugyanitt leszel velem."



Nem félek a sötéttől igazán,
csak attól, hogy egyszer megszokom talán.
Mégis valahol mélyen bennem él
egy halk remény, hogy egyszer valaki megért.


Ha egyszer eltűnik ez a nehéz csend,
talán újra meghallom a szívemet.
Addig őrzöm minden törött részem,
mert ezekből lett az egész életem.

És ha egyszer valaki mellém ül,
nem kell majd beszélnie semmiről.
Elég lesz tudni azt csendesen:
a magány nem marad örökre velem.


A csend ma még itt alszik velem,
de talán nem marad örökre.
Mert a leghosszabb éjszaka után is
egyszer felkel a fény.