érzelemér

Egyszer voltam Holnemvoltban
boldogságot csinálni,
mert azt mondták, attól leszek
erősebb, mint akárki.

Annyi érzést kaptam tőlük,
amennyi csak kell nekem,
s hogy az érzés cserélhető
de a szív az sohasem.

Mikor aztán otthon lettünk
két karomat kitárva,
vitte huzat, úgy söpört el
gond, a baj, a búbánat,

hogy amerre szétfutottak
csak úgy porzott utánuk,
és a fák is kikacagták
ezt a három gézengúzt.

Mire föl megsértődötten
fűzfám alá hevertek,
szomorú-lomb árnyékába
öntötték a rosszkedvet.

Az égről felhőkbe dugták,
hogy ne lássam a napot,
haragom a sötétségnél
hatalmasabb gomba volt.

Aki bőszen nekiindult,
Holnemvoltig meg nem állt,
kalapján a fehér pöttyök,
mint sok dühös záptojás.

Alig csitult bosszúságom
a válasszal máris jött,
nem lesz gond, baj, se búbánat.
mielőtt a nap feljön.

Éjfél után itt is termett
fejünkön az égzengés,
egyet koppant kettőt dobbant,
aludni sem mertem én.

Reggel korán tudtam végre
szaladni a küszöbig,
megörvendetem, mert szél fújta
messze őket odakint.

Lett is jókedv azonnyomban,
és kertemben virágok
nyíltak szerte, míg köröttük
méhraj zsongott, hintázott.

Minden érzésünk legmélyén
ot lakik egy kisangyal,
ül a szívünk közepében
nappal, holddal, csillaggal.

Látja, ha gond, baj, búbánat
bármi rosszban sántikál,
meg azt is, ha békét hagynak,
a világot nem bántják.

Megbocsájtok így hát végül,
mert a bosszú nem segít,
inkább, amit Holnemvoltból
hoztam tanítom nekik.

Hogy sok érzés van a Földön,
megszámolni sem lehet,
de ahová rejtjük őket,
szívünk csak egyetlenegy.