Határvonal

Határvonal

Nem kérek útlevelet a valósághoz. A rácsok engem nem tartanak bent,csak azokat, akik félnek a csendtől. Hidak helyet épülő falak mögött harsonák üvöltík az új naratívát:
Nevess.

Mosolyogj.

Posztolj.

Fogyassz.

A végén még kapsz egy virtuális vállveregetést.

Micsoda kibaszott diadal.

Én inkábba rozsdát választom.

Legalább az őszinte.

Az szétesik,és nem nevezi magát fejlődésnek.

A hegy megtanított hallgatni.A szélnek nincs ideológiája,az eső nem kér erkölcsit,a kutyáim többet tudnak a hűségről,mint ezer hangos szónok.

A város neonfényei digitális napfelkeltét árulnak.
Én a sárban keresem az utolsó ember lábnyomát.

Miért mondják?: illeszkedj be.
Nem.

Még.

Mindig.

Nem
Nem
Aztán megkérdezik:

– Jól vagy?

Persze.

Mint a satuba fogott acél.
De a rozsdás vasnak is van becsülete,ha még tartja a hidat.
Kell a festék ,kell máz?
Nem!
Mert nem szégyen a patina

Azt mondják:higgy!
Gratulálok.
Miben ?
Sikerült embert gyártani alkatrész helyett?

Vagy fordítva?

Már kurvára mindegy.

Nevess.

Mosolyogj.

Posztolj.

Én inkább tisztelem a földet,mert az legalább a részem, belőle való vagyok.

Azt mondják:
mosolyogj!

Én inkább ordítok,ha a csend már nem bír el.
Üvölt

Határvonal.

Az őrület, és a józanság között.

A kényelmes hazugság,és a magányos igazság között.

Ha ezért kívül maradok?
Legyen.

Ha ezért túl hangos vagyok?l
Legyen.

Ezért nem fér rám se címke,se egyenruha,se algoritmus,

akkor maradok az,aki mezítláb indul el hajnalban,akinek a szél a himnusza,a dob a szívverése,a vas a kenyere,a kutya a testvére,és a hegy az egyetlen tanúja.

Nem vagyok beteg.

Csak nem tanultam meg otthon érezni magamegy olyan világban,amely a láncait szabadságnak nevezi.