Három lány

Egy régi iskola csendjében él,
Hol a falak közt múlt suttog még,
Három lány lépte kopott kövön,
Öt évük minden titka ott köszön.

Egy pad, mi őriz könnyeket rég,
Nevetésük visszhangja benn ég,
Esküdtek halkan egy nyári napon,
„Együtt jutunk majd túl minden bajon…”

Az idő múlt, és változott minden,
A remény néha eltűnt a csendben,
Könyvek fölött görnyedő éjszakák,
Szívükben mégis ott volt a vágy.

Refrén:
De az élet nem kér, csak elvesz csendben,
Álmokat tör szét egyetlen percben,
Egyikük már nem léphet tovább,
Ajtók zárultak be, nincs több próbálkozás.
Ketten ott állnak egy bukott világban,
Könnyük hullik a jegyek árnyában,
Öt év emléke mind semmivé vált,
És nincs, aki visszahozná már.

Az utolsó nap, mikor minden eldől,
A folyosó üres, a zaj messze tűnt,
Egy tekintet, mi mindent elárul,
És egy szó, ami örökre fájul.

„Nem mehetsz…” – hangzott hidegen,
S összetört benne minden remény,
Két másik szív még küzdene tovább,
De a sors már rájuk írta kudarcát.

Refrén:
Mert az élet nem kér, csak elvesz csendben,
Álmokat tör szét egyetlen percben…

Egy álom volt csak, mi együtt tartott,
Egy ígéret, mi végül meghalt ott,
Hol három lány még egymás kezét fogta,
De az útjuk most háromfelé szórta.

Egy elindul, de üres a lelke,
Kettő marad a múlt terhe mellett,
És bár az évek örökre összekötnek,
A sebeik soha be nem nőnek.

Bridge:
Mondd, hova tűnt az a régi hit?
Hol van már az a tiszta szív?
Miért kell, hogy így legyen vége,
Miért hull szét minden ígéret kékre?

Záró refrén (erősebben):
Az élet nem kér, csak elvesz mindent,
Nem hagy mást, csak néma csendet,
Három szívből három külön út lett,
És egyik sem találja már a helyét.
Egy nem léphet át a holnap kapuján,
Kettő elbukott egy rossz nap után,
És bár az évek ott élnek bennük még,
Ez a történet örökre sebként ég…