Kata és én – A mi dalunk

Egy nap volt csak, mégis minden lett,
két kis kéz, nevetés, és egy új kezdet,
a jégen csúsztunk, könnyű volt a lét,
de már ott éreztem… több ez mint egy kép.

Két kis Mazsola, mosoly az égen,
te meg ott álltál valami fényben,
és mikor rám néztél, csend lett bennem rég,
egy pillanat volt… de örökké ég.

Mert te lettél bennem az a dallam,
amit mindig kerestem hangtalan,
és ha távol vagy, is hallom még,
ahogy bennem dobban a szíved rég.

Ez nem csak vágy, nem csak egy éj,
ez valami mély, ami bennünk él,
és bár hétköznap messze vagy tőlem…
tudom, egyszer majd minden reggel veled ébredek.

Majd egy csók volt… és megszűnt a tér,
az a bizonyos „ding”, amit nem tévesztél,
nem kérdeztünk semmit, csak vitt az érzés,
két idegenből lett egy közös létezés.

A bőröd emléke bennem maradt,
minden érintésed visszahúz hozzád,
és minden nap, ami nélküled telik el,
csak még jobban hozzád vezet el.

Mert te lettél bennem az a dallam,
amit mindig kerestem hangtalan,
és ha távol vagy, is hallom még,
ahogy bennem dobban a szíved rég.

Ez nem csak vágy, nem csak egy éj,
ez valami mély, ami bennünk él,
és bár hétköznap messze vagy tőlem…
tudom, egyszer majd minden reggel veled ébredek.

Nem sietünk… de nem is várunk,
lépésről lépésre egymásra találunk,
és ami köztünk van, az nem múlik el,
hanem napról napra közelebb emel.

Nem kérdés már, csak egy irány,
ahol te vagy ott… ott vagyok én is talán,
és minden út, amin eddig mentem,
csak hozzád hozott… hogy végre megérkezzem.

Te lettél bennem az a dallam,
amit már nem engedek el soha,
és ha egyszer csend lesz körülöttünk…
csak egymás szívét hallgatjuk majd hosszan.

Ez nem csak most, nem csak jelen,
ez valami több… ami túlmegy mindenen,
és ha kérdeznék, mi az, amiért élek…

csak annyit mondanék:
Kata… és az, hogy veled lehetek.