Ha a vágy megszűnik

Próbáltam lépést tartani veled, vágytam az éjszaka könnyelmű ígéretét,
hogy az álom, majd mindent színes remények közé csomagol, s megtanít szállni.
Vártam, hogy sötét legyen, a holnapról mintát vegyen, és ma, adja nekem.
Kitártam szobám ablakát, beengedtem a tavaszt, ő mellém feküdt, s párnámon hamuvá porladt.
A bekúszó hideg szél felkapta, összekeverte az elmúlással, majd, mint vékony füst csík, elillant.
Vele repült az álom, ki a nyitott ablakon, fel az égig, és a csillagok hűvös fényében, végleg elveszett.
Pedig, volt egy pillanat, mikor azt hittem minden sikerül, mi bánt, mi kínoz, mi átkozott végleg elkerül, de nem, az csak, mint bukott remény bennem élt.
Hinni akartam, ha hozzád bilincselem lelkemet, hogy rab legyen, nem engeded.
Mégis rab lett, egy összetört testbe zárt rab, a véges élet hosszú útján.
Becsukom az ablakot, a behajtott spalettán fény sem szűrődik át, a kinti világ, kint marad.