Luca és zsolt

Egy csendes utcán indult el a nyár,
Egy pillantás volt, ami mindent kizárt.
Luca nevetett, Zsolti csak nézte őt,
Mintha az idő akkor megállt volna ott.

Két külön világ, mégis egy ritmus ver,
Szívükben ugyanaz a dallam él.

Luca és Zsolti, két név egy szívben él,
Ha eljön az éj, ők a fény, a remény.
Ha dőlne a világ, ők akkor is állnak,
Egymás kezét fogva bármit kivárnak.

Esők után mindig jött tiszta ég,
Vitákból lett még mélyebb egység.
Zsolti szavai, Luca mosolya,
Apró csodákból lett a holnapja.

Nem ígértek csodát, sem örök nyarat,
Csak azt, hogy együtt élik a pillanatot.

Luca és Zsolti, két sors összeforrt,
Egy úton mennek, bármerre sodort.
Ha fáradt a lélek, ha nehéz a lét,
Egymásban megtalálják a miértet.

És ha egyszer elcsendesül minden szó,
Elég egy érintés, az mindent elmondó.
Nem kell hangos eskü, sem nagy ígéret,
A szerelmük maga a végső ítélet.

Luca és Zsolti, így ír történetet,
Nem könyvben, nem filmen — csak az életben.
És míg dobban a szív, míg él a remény,
Ez a dal róluk szól… örökké