Ha meghal a remény

Mikor meghal a remény
és azt hiszed mindennek vége,
mikor az őrült álmokat
elnyeli a feketén hömpölygő éjjel,
már nincs kedved felébredni sem.

Ezer kérdés vár választ valahol,
megannyi kedves kép szívedig hatol,
de már nincs időd semmire.
Csak siratod magad, szánalmas lelkedet,
mert aki eddig szeretett, már ott lebeg az ég felett.

A magány takaróját magadra húzod,
kioltod mécsesét, a még pislákoló reménynek,
megérint a közöny szele, a minden-mindegy.
Gubbasztasz mint ázott veréb, ki szárnyát törte,
mert a fáról a vihar leverte.

Nincs kéz, mi feléd nyúlna, felemelne,
magához ölelne, vagy csak megérintene.
Nincs száj, hogy szóljon hozzád,
reményt adva mosolyogna rád,
egy csókkal felébresztene, gyűlölt álmodból.

Csak pusztítod magadat az önsajnálattal,
keresed az alkohol őrjítő mámorát,
a dohányfüstös kocsmák legsötétebb zugát,
hol a koszos asztalon hajtod álomra fejed
és rossz lányok árulják testüket neked.

Ha már mindet elvesztettél,
a lejtő egyre meredekebb, nincs megállás,
csak a gödör alján, ahol megpihensz, végállomás,
a te jegyed lejárt és nem sír érted senki sem,
fejfádon csak ennyi lesz, ki itt nyugszik, ismeretlen