Elérhetetlen remény

Elérhetetlen remény

Láncok fognak szorosan,
tehetetlen vagyok,
magamba roskadva ülök csak,
és némán hallgatok.
Az idő láncszemei,
olyan súlyosak,
magas hegy már a remény,
nem látom a csúcsokat.
Mit tehetnék én egyszerű,
ki segíteni nem tudok,
és egyre jobban azt érzem,
hogy magamba fordulok.
Keresve magamba a hibát,
mi ólomkarommal mar belém,
átvágva magát az éj magányán,
hogy könnyet lásson az ég szemén.
Mert csillag ott már nem ragyog,
mind csak pislákoló gyertyafény,
olyan távolinak tűnnek,
mint az elérhetetlen remény.