mano

A férjem furgonozik, járja a nagyvilágot,
Én meg itthon várom, mint kávé a szombat reggelt.
Néha oly’ messze van, hogy a Wi-Fi is sóhajt,
De a szívem mindig tudja, mikor ér majd haza megint.


Hej, furgonos szívem, te úton levő csoda,
Ha néha veszekszünk is, tudod: én vagyok az oka!
De attól még szeretlek — igen, még akkor is,
Ha az idegeimre mész… meg én is a tieidre néha bizonyis!


Járja a kilométert, mint más a boltok sorát,
Én meg számolom a napot, mikor hallom a kulcs csörgését már.
Megjön, leteszi a táskát, én morgok: "Megint később jöttél!"
Ő meg mosolyog, tudja jól: ez az én “szeretlek” nyelvem különféle.


Hej, furgonos szívem, te úton levő csoda,
Ha néha veszekszünk is, tudod: én vagyok az oka!
De attól még szeretlek — igen, még akkor is,
Ha az idegeimre mész… meg én is a tieidre néha bizonyis!


Mert két makacs szív néha összeakad,
De összebújik utána, többet mond ez száz szónál.
Hát menjen csak a furgon, guruljon a nagyvilág,
A szívem itthon vár rá, mert nélküle fél a ház.


Hej, furgonos párom, akit az út hazahoz,
Te vagy a kedvenc bolondom, minden perced aranyos!
Szeretlek, még ha néha felhúzod a szemöldököm,
A mi szerelmünk inkább vidám, mint veszekedős-keserű költemény!