áldotátok

Mondd, ki tudja felfogni, mi ez a rezgés,
amikor belépsz a fejembe, és mindenem átég?
Nem szeretlek — legalábbis nem úgy, ahogy más mondja,
ez nálam inkább varázs, ami a lelkemet formálja.

Olyan, mint egy áldott átok, amit nem kértem,
mégis rajtam ül, és minden lépésemben érzem.
Nem lánc, nem bilincs, de ha rossz kézbe kerülne,
szívből szúrna vissza, mintha nem is engem védne.

De nálad más — nálad ez fényt hoz, nem sebet,
mint egy suttogott igézet, ami sose enged el.
Ha kimondanám a szót, tudnád, miről beszélek,
de nem kell kimondani, úgyis benned lüktet az egész ének.

Az érzés, amit adsz, néha túl mély, túl éles,
mint egy átkozott kard, ami mégis életet ébreszt.
Nem félek tőle — inkább tisztelem az erejét,
mert tudom, van olyan erős, hogy összerak és nem tör szét.

Úgy hat rám, mint egy varázslat, amitől nem menekülnék,
hiába tudom: egy rossz nap, és akár fegyver is lehetne.
De nálunk nem arról szól — ez inkább oltalom,
egy átok, amit hordani megtiszteltetés, vallom.

Hogy mi ez köztünk?
Nem mondom ki a szót, nem kell — te tudod.
Ez az áldott átok ott ül a bőröm alatt,
és minden dobbanásban ott vagyok… ott vagyunk mi,
ahogy a jó karmok között néha a veszély is ott lakik.

Mégis: ez nem sebez.
Ez felemel.