Hamu és tükör

(Vers 1)
Két világ peremén állunk,
Köztünk a csend, mint jégtükör.
Lélegzeted a szívem falán kopog,
És tudom: ugyanaz a tűz éget belül.

Szemedben áruló fény lobban,
Elrejtenéd, de már késő.
Nem csak én vágyom rád,
A lelked is hozzám láncolt rég.

(Refrén)
Hamu hullik ránk,
Két szív ugyanazért ég.
Tiltott láng a bőr alatt,
Mely nem kér, csak él.
Hamu hullik ránk,
És benne látsz még engem,
Nem lehet, de mindketten tudjuk,
A vágyunk soha nem enged.

(Vers 2)
Az éj illata, a szíved ritmusa —
a falakon túl is hallom.
Szavak nélkül hívsz,
És a csönd is kimondja a nevem.

A tested másé, de a lelked már téved,
Minden álmodban ott vagyok én.
Elrejtenéd a bűnt, de a bűn már szent,
Mert te is érzed: én vagyok benned.

(Refrén)
Hamu hullik ránk,
Két szív ugyanazért ég.
Tiltott láng a bőr alatt,
Mely nem kér, csak él.
Hamu hullik ránk,
És benne látsz még engem,
Nem lehet, de mindketten tudjuk,
A vágyunk soha nem enged.

(Bridge – atmoszferikus, melankolikus)
Nem beszélünk, csak nézünk egymásba,
Két csillag, mielőtt összeütközne.
A sors írta meg helyettünk a végét,
De a hamu alatt még ott izzik a név.

(Final Chorus – kirobbanó, katartikus)
Hamu hullik ránk!
A múlt perzsel, de nem feled!
Légy bűnöm, légy menedék,
Mert benned élek, ha el is veszek!
Hamu hullik ránk!
Két tükör egymás szemében,
Nem lehetek tiéd,
De örökre benned ég a vérem!

(Outro – lassan elhal)
Csak hamu és tükör marad,
De a fényed még bennem ragad.
Két lélek, egy végzet,
És egy soha el nem engedett érintés.