örökké

Tűzforró nyár volt, Július vége.
Könnyes szemekkel néztem az égre.
Előttem sírhant, millió virág,
Az ifjúság eltűnt. Meghalt a világ.

Dobozba zárták huszonkét évemet,
Kitépve közben vérző szívemet.
Koppant a száraz hant, elnyelte a föld,
Bennem akkor valami összetört.

Véget értek már a gyermeki évek,
Megszűnt a gondtalan, ifjúi élet.
Felnőtté váltam egy sírhant mellett,
Nyögve mindazt, mit a sors rám mérhet.

Elszállt oly sok év, de valami maradt,
Hiányod nem pótolják soha szavak.
Emlékek tolulnak újra és újra,
Nem hagyva fátylat hullni a múltra.

Ma is köztünk jársz, emléked éltet,
Soha nem feledünk, bárhova nézek
Azt látom, hallom, mit egykor te mondtál,
Mit egykor a gyermeknek megtanítottál.

Lázadó ifjúság, lángoló lélek,
Felemel, mélybe vet a kegyetlen élet.
Gyermekek állnak a kereszt tövében,
Kiutat keresve egy sötét erdőben.

Magam útját járva sem feledlek soha
Örökké bennem él minden jó szavad
Mennyei igazság minden embernek
Az hal meg igazán, akit elfelednek.